Írta: Szilágyi Anna

2020. március 13. 09:00

Március tizenötödike a nemzeti függetlenség és szabadság ünnepe, mely oly erősen él a magyarság emlékezetében, hogy se elfeledtetni, se betiltani nem tudta igazán soha semmilyen rezsim. Pedig voltak rá kísérletek. Eheti lapszemlénk több olyan évet is érint, amelyben az éppen regnáló hatalom puskaporos hordónak tekintette a forradalom emléknapját.

Március 15-én kokárdát tűzünk a kabátunkra, meghallgatjuk a Nemzeti dalt, és ha olyan az idő, sétálunk egyet a fellobogózott városban, a végre lassan-lassan megérkező tavaszban. Legalábbis általában ilyen Budapesten március idusa. Igen, ebben az évben kicsit másmilyen.

De valóban csak ebben az évben? Vajon hogyan ünnepelték a forradalom és szabadságharc évfordulóját 150 évvel ezelőtt, 1870-ben, amikor alig húsz év választotta el a pesti polgárokat az eseményektől? És a dualizmus fénykorában, 1895-ben? A 12 pont melyik követelése kapott sajátos fénytörést 1920-ban? „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését” – követelték a márciusi ifjak 1848-ban. Vajon melyik későbbi évben lehetett valóban szabadon megemlékezni március tizenötödikéről? 

Ha már úgy adódott, hogy közösen ünnepelni most nem nagyon tudunk, járjunk együtt utána, hogyan változott március idusának üzenete az elmúlt 150 évben!  

A '48-as honvédek segélyezése becsületbeli ügy

1870 márciusában a szabadságharc nemcsak történelmi múltként, hanem még abban az időpontban is jelenlévő társadalmi problémaként jelenik meg a lapok hasábjain: a világosi fegyverletétel után ugyanis a közkatonák kegyelmet kaptak, de a harcokban megsérült, rokkant, munkaképtelen honvédek ellátásáról, illetve az özvegyekről, árvákról az állam nem gondoskodott megfelelően.

1869-ben ezért az Andrássy-kormánnyal szemben álló ellenzék törvényjavaslatot nyújtott be, amely előirányozta volna, hogy az egykori honvédek, illetve özvegyeik, árváik számára rendszeres állami segélyt folyósítsanak. Ezt a javaslatot 1870 márciusában tárgyalta az országgyűlés. Támogatói között találjuk Jókai Mórt is, aki ezidőtájt országgyűlési képviselő, és a Budapesti naplóban sokszor idézett A Hon című lap főszerkesztője volt, nem csoda, hogy a lap folyamatosan beszámolt az állami segélyezés ügyéről.

A törvényjavaslat vitája az országos figyelem középpontjában állt. Nemcsak számos család megélhetéséről, nemcsak költségvetési tételekről szólt ez az ügy. A harcban megsérült, elesett katonák küzdelmének jogossága került ismét megítélés alá.

„Igen, magasztos elvkérdésről [van szó]: törvényileg kimondandó elismeréséről annak, hogy az 1848-49-iki védelmi harcz jogos volt, s hogy e védelmi harcz részesei a hazának nem csak szolgálatot tettek, hanem alapos igényeket is táplálhatnak, hogy a haza segélyezze őket” – írja A Hon vezércikke, 1870. március 15-én.

„Az 1848/49-ki önvédelmi harczban részt vett honvédek nyugdijazásáról, özvegyeiknek és árváiknak segélyezéséről gondoskodnunk kell. Ezen kötelességet, mely épen úgy emberbaráti, mint honpolgári kötelesség, nem szabad magunktól elodáznunk, sőt nézetem szerint nem is lehet, mert e kötelesség az adott Ígéretek nyomán immár becsületivé is vált“ – idézi a lap 1870. március 9-én Várady Gábor országgyűlési képviselő előző napi felszólalását.

A haldokló honvéd  Izsó Miklós szoborműve után. 1870-ben a forradalom emlékezete élénken élt a közvéleményben és jelentős vitákat is kiváltott a kormány és az ellenzék között (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1870. január 2.)

Az Andrássy vezette kormány nem volt egyszerű helyzetben: a kiegyezést követő törékeny békeidőszakban a honvédeket támogató hazai közvéleménnyel éppen olyan kockázatos volt szembefordulni, mint a bécsi udvarral. A törvényjavaslat nyílt elutasítása népharagot váltott volna ki,  kormány általi támogatása viszont nyilvánvalóan Béccsel való szembeszegülés lett volna.

Ezért Andrássy saját felajánlást tett, magánemberként: beszéde végén 10.000 forinttal járult hozzá egy segélyalap, az Országos Honvédsegélyező Egylet felállításához, mely felajánláshoz számos kormánypárti képviselő és főrendi tag is csatlakozott. Ebből a segélyalapból finanszírozták innentől kezdve számos, a szabadságharcban megsérült honvéd megélhetését, árván, özvegyen maradt hozzátartozó ellátását. 

A nemzeti szabadság ünnepnapja

1895 ismét egy különleges év, igaz, más okból különleges, mint 1870 volt. 1895 az Osztrák-Magyar Monarchia fénykorára esik, egy évvel vagyunk a Millennium ünnepségsorozata előtt, a főváros világvárossá válásának idején, Budapest aranykorában. Béke van, de az ország nem teljesen független, a trónon pedig – továbbra is – I. Ferenc József ül. Miről írtak a lapok ebben az évben március 15-én?  

A Pesti Hírlap vezércikke szerint a legtöbb európai országban az 1848-as forradalmi hullám a feudalizmust döntötte meg, a polgárosodás, a jogegyenlőség felé nyitott utat. „Nekünk magyaroknak azonban több ez az ünnep még ennél is. Más nemzet az ilyen napon csak államformájának adta meg az első, alakitó lökést. Csak a feudális igát rázta le nyakáról, de nemzeti szabadságát és önállását nem kellett külön kivívnia. A magyar nemzet ujabbkori történetében azonban a szabadság-eszme a nemzeti önállóság eszméjével volt összeforrva. Az 1825-49. évek közé eső korszak dicső alakjai a nemzet jogaiért is küzdöttek, amikor a nép jogaiért küzdöttek” – írja a lap.

Az 1895-ben még élt márciusi ifjak ifjúkori arcképei a korabeli újságban, Barabás Miklós rajzai. Akkor már nyíltan meg lehetett emlékezni a forradalomról (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1895. március 17.)

 „Az 1848. márc. 15-iki nap tehát nemcsak a politikai szabadság, hanem a nemzeti szabadság ünnepnapja is a magyar földön. Ezen a napon a parlamentáris alkotmánynyal, a sajtószabadsággal és a többi becses szabadságokkal együtt született újjá és hatalmasabbá a magyar nemzet. E nagy nap eszméi s a nyomába lépő tények ajándékozták meg a nemzetet a kis számú nemesség hazafiassága helyére lépő milliók hazafiasságával, mely csakhamar egy óriási küzdelemben mutatta meg magát, a mikor fegyverben állott az egész nemzet, mint még talán igy soha. Most, hogy messziről nézzük ezt a harcot is, mindenki bevallja már, hogy az 1848-49-iki háború inkább is a magyar nemzet szabadságharca volt egy idegen hatalom ellen, mintsem forradalmi belháboru. És mikor ezt a nagy szabadságharcot utolérte a katasztrófa, együtt mentek tönkre abban politikai szabadságaink nemzeti szabadságainkkal, amint együtt emelkedett föl 1867-ben mind a kettő egy szabadelvű, parlamentáris alkotmány alakjában.”

A magyar ifjúság küldöttsége üdvözli a francia köztársasági kormányt a párizsi városháza termében 1848-ban. Ez a kép is cenzúra nélkül megjelenhetett 1895-ben (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1895. március 17.)

Érdekes, igaz? „Szabadságharc egy idegen hatalom ellen” – írja a lap, nyíltan, egyenesen, pedig az idegen hatalom győzött, és sok szempontból az idegen hatalom uralkodott továbbra is – bár valóban más államformában. Képzeljék el, ha 1956-ról írt volna így valamelyik újság a Kádár-rendszerben...

Vigasztaló Szentlelke ez a nap a nemzetnek

Huszonöt évvel később, 1920-ban az ország egy elveszített világháború után és történelmének egyik legnagyobb tragédiája küszöbén emlékezett meg március idusáról.

„Ha valamikor, az idén százszorosan feltámadást jelent ez a nap, a magyar szabadság föltámadását, mely a tavaszszal együtt született negyvennyolcban egy ólomszinü reggelen, amikor a Pilvaxban ébredt az ifjúság és huszonnégy óra alatt örök időkre szóló históriát csinált a Landerer nyomdája előtt, a Muzeum lépcsőin és a  Nemzeti színjáték templomában. Azóta tavaszról-tavaszra bennünk is föltámadt a hit és soha, a legájultabb tavaszokon sem halt meg, hogy élni fog örökké a szabadság, ami nélkül nem tud élni a magyar. Mindenkor vigasztaló Szentlelke volt ez a nap a nemzetnek, de fogadhattad-e valamikor több áhítattal, üivneplőbb szivvel eljövetelét, mint ma? Ma nem lanyhuló divatból, hanem a vér parancsszavára ültük meg március Idusát mindenütt, legelsősorban az Akadémia nagytermében” – írja a Pesti Hírlap 1920. március 16-án.

Petőfi Sándor szobránál készülnek március 15. megünneplésére. 1920-ban az ünnep üzenetei között a nemzet feltámadása kapott nagy hangsúlyt (Fotó: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Képarchívum, 1920-as évek)

És volt egy pont, a márciusi ifjak tizenkét pontjából, amely különösen fontossá vált 1920-ban:

„Az a 12 pont, amit e napon a magyar ifjak követeltek Petőfi és Jókai vezetése alatt, ma is nemzeti követelésünk: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését. Felelős minisztériumot Budapesten. Évenkinti országyülést. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben. Nemzeti őrsereget. Közös teherviselést. Nemzeti bankot. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra. Kívánjuk az Uniót Erdélylyel..." És e napon átkiáltjuk elszakított testvéreinkhez vigasztalásul Petőfi Nemzeti dalából: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” – írja a lap március 14-én.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kezdetének napját 1927-ben nyilvánították hivatalosan is nemzeti ünneppé. De nem sokáig tartott az az időszak, ameddig szabadon lehetett ünnepelni. Jött az újabb világégés, az újabb megszálló hatalom.

Föld, kenyér, szabadság

„Földért, kenyérért, szabadságért harcolt a magyar nép 1848-ban. Földért kenyérért, szabadságért harcol 1945-ben is. Budapest dolgozói negyedszászad óta először ünneplik szabadon a szabad márciust. Március 18-án Budapest népe a Hősök-terére vonul, hogy ott legyen a Nemzeti Bizottság által rendezett márciusi ünnepségen“ – írja a Szabadság 1945. március 15-én.

A Sportcsarnokban rendezett ünnepi nagygyűlés 1945. március 15-én. Az ötvenes évektől az ünnep már nem volt munkaszüneti nap (Fotó: MTI/Mafirt, 1945)

Az újság egy másik cikke szerint nem is negyedszázada, hanem 1848 óta ez az első szabad március, az pedig talán egyáltalán nem meglepő, hogy ebben az évben az ünnep legfontosabb üzenete a németellenesség volt. „Magyar katonák tizezrei, talán százezrei nem a szabadság védelmében, hanem az emberi szabadságot védelmező Szovjetunió ellen hullottak el. Utolsó csatlósa voltunk a legbarbárabb reakciót képviselő hitleri Németországnak s a szabad világ szemében elvesztettük becsületünket. Ha van valami közös 1848 és ma között: örök végzetünk, a német...” – írja a lap.

Rövid időn belül a magyar nép megtapasztalta, hogyan védelmezi az emberi szabadságot a Szovjetunió, március 15-ét, mint munkaszüneti napot pedig az ötvenes évektől megszüntették.

Makacsabb internacionalizmus

Az államszocializmus se kiköpni, se lenyelni nem tudta március 15-ét, egy idő után, az enyhülés éveiben elkezdték összemosni március 21-ével és április 4-ével, s „Forradalmi ifjúsági napok”-ként emlegetni. 1970. március 15-én a Népszabadság hosszas elemzést közöl arról, hogy hogyan változott az ünnep értelmezése különböző korszakokban, ideértve az 1945 utáni időszakot is.

Érthető módon a rendszer az ünnep nemzeti jellegével egyáltalán nem tudott mit kezdeni, úgyhogy a cikk végén a helyes ünneplést illetően az alábbi öszvér következtetésre jut a szerző:  „A márciusi ünnep sok értelemben is időszerű, tartozásunkat törlesztenünk kell: Hűséges dinamizmussal; megtartással, továbbépítéssel és önfejlesztéssel. A világszabadság útjának egyengetésével; makacsabb internacionalizmussal, tevőlegesebb hazafisággal és jobb szomszédsággal.”

1971-től egyre többen követelték március 15-e megünneplését. A kép 1972-ben készült a Petőfi-szobornál (Fotó: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára)

Petőfi kokárdája

1995-ben végre valóban szabadon lehetett ünnepelni az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóját, és ismét előtérbe kerül 1848 öröksége, megjelentek szimbólumai. A Magyar Nemzet március 15-i száma például arról számol be, hogy huszár hagyományőrző egylet alakult, ruházatukat a Budapesti Filmgyár, kardjaikat a Honvédelmi Minisztérium biztosította. A lap továbbá arról is ír, hogy a Nemzeti Múzeum őrzi Petőfi Sándor egyik kokárdáját.

Ez a kokárda gyöngyhímzéses, húzott nemzetiszínű szalaggal keretezve, amit a költő elajándékozott a következő szövegű levél kíséretében: „E kokárdát Petőfi Sándor adja 1849-ben Budapesten Hajós Kálmán úrnak, amidőn ő a költő családja körében, mint jó ismerős időzött.

Petőfi kokárdáját a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi (Forrás: Magyar Nemzet, 1995. március 15.)

Eheti lapszemlénk végén kivételesen ugorjunk huszonöt évet előre is!

„2020 márciusában a koronavírus járvány miatt elmaradtak az állami ünnepségek. Nem rendeztek megemlékezéseket az iskolákban, lemondták a szokásos helyi rendezvényeket is. Szerencsére a járványügyi intézkedések megtették a hatásukat, az emberek felelős magatartásának köszönhetően a vírus terjedését sikerült korlátok között tartani az országban, néhány hét elteltével az élet ismét visszazökkent a régi kerékvágásba.”

Huszonöt év múlva, 2045-ben talán ilyen visszaemlékezések születnek majd erről a hétről. Ma még csak reménykedünk abban, hogy így lesz.  

A kokárdát a szív fölé ki lehet tűzni otthon is, a közös ünnephez pedig az is elég, ha lélekben vagyunk együtt.

Vigyázzanak magukra.

Nyitókép: Gyerekek virágcsokorral köszöntik az 1848-as honvédeket (Fotó: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Képarchívum, 1920-as évek)

Összesen 1 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint


Es egymasra!



Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó